A polikarbonát-diol-tartalom meghatározása elsősorban a termék tisztaságának és összetételének értékelésére irányul, ezáltal megbízható alapanyag-paramétereket biztosít a későbbi poliuretán szintézishez. Mivel a polikarbonát-diolok olyan polimerek, amelyeket meghatározott molekulatömeg-eloszlás jellemez, tömeghányaduk jellemzően nem határozható meg közvetlenül egyszerű méréssel vagy titrálással, ellentétben a kis -molekula{2}} tömegű vegyületekkel. Következésképpen a gyakorlati tesztelés magában foglalja a termék összetételének és minőségének átfogó értékelését a szerkezeti jellemzők és az alkalmazási követelmények alapján, olyan mutatók felhasználásával, mint a hidroxil-érték, molekulatömeg, nedvességtartalom és savérték. Ezek közül a hidroxil-érték kritikus paraméter; a minta egységnyi tömegére eső hidroxiltartalom mérésével közvetve tükrözi a polikarbonát-diol átlagos molekulatömegét és reakcióképességét.
A hidroxilérték meghatározása általában kémiai titrálást alkalmaz. Ez a folyamat abból áll, hogy a mintában lévő hidroxilcsoportokat speciális reagensekkel reagáltatják, titrálással mérik a reagens felhasználást, és az eredményekből kiszámítják a hidroxilértéket. Az eljárás megköveteli a minta pontos lemérését és a reakciókörülmények szigorú ellenőrzését a reakció befejeződésének biztosítása érdekében. Ezt követően a titrálást egy vakpróba mellett végezzük kalibrálási célból. A polikarbonát-diol hidroxilértékét a minta tömege, a titrálószer koncentrációja, valamint a minta és a vakpróba közötti titrálószer-térfogat különbsége alapján számítják ki. A jól meghatározott szerkezetű és molekulatömegű termékek esetében az átlagos molekulatömeg és összetétel tovább elemezhető az elméleti hidroxilértékek és a kísérleti eredmények összehasonlításával.
A hidroxilérték meghatározásán kívül kiegészítő karakterizálási módszerek, például ¹H-NMR (proton mágneses magrezonancia) spektroszkópia, infravörös (IR) spektroszkópia és gélpermeációs kromatográfia (GPC)- is alkalmazhatók. Az infravörös spektroszkópia megerősíti a kémiai szerkezetet a karbonát- és hidroxilcsoportokhoz kapcsolódó jellemző abszorpciós csúcsok azonosításával; A GPC meghatározza a szám{4}}átlagos molekulatömeget, a tömeg-átlagos molekulatömeget és a molekulatömeg-eloszlást; az NMR spektroszkópia pedig lehetővé teszi a molekulaláncok szerkezetének és a különböző szerkezeti egységek arányának részletes elemzését. A gyakorlati minőségellenőrzés során jellemzően kémiai és műszeres elemzés kombinációját alkalmazzák a polikarbonát-dioltartalom és a termékminőség átfogó értékeléséhez.